Egyik este lefekvés előtt valami könnyű kis filmecskére vágytam, ezért szégyen, de megkerestem a japán rajzfilmkollekcióm legrövidebb darabját. Igazán felüdülés volt egy teljesen hétköznapi témájú animet látni, teljesen hétköznapi, jól kidolgozott, hitelesnek mondható karakterekkel. 

Egyszerű, aranyos történet. 

Már fogalmam sincs, hogy miért akartam megnézni ezt a filmet/hol találtam, de nem bántam meg, hogy hagytam magam meggyőzni (bárki/bármi által is).

Az emberek hajlamosak idealizálni a terhességet és az anyaságot. Ez a film kicsit a másik oldalát mutatja meg az egésznek, a nehézségeket, kétségeket, próbálkozásokat, hibákat. Persze azért nem elviselhetetlen teherként tünteti fel az egészet, célja valószínűleg nem az elriasztás volt, de azért jó tudni, hogy ilyen is van.

Egyébként meg Louise Bourgoin nagyszerűen alakítja a fiatal anyát, s az, hogy életemben most láttam először játszani (akárcsak a színészgárda többi tagját), valahogy hitelesebbé tette az egészet. 

Ha már komédia, legyen vicces. S aki olvassa egy ideje ezt a blogot, az tudhatja, hogy a vicces nálam elég sok mindent fed, igen, furcsa a humorom. De ezen a 100 percen még én is összesen kb kétszer nevettem. Az egyetlen jó eleme a filmnek Harrison Ford volt, miatta meg nem érdemes végigülni.

Ez a film valahol a nagyon rossz és nagyon jó határán van, ha van ilyen. Vicces a témája (a földönkívüliek kivételesen nem Amerikában jelennek meg), és a szereplők, valamint a nyelv, amelyet beszélnek, még érdekesebbé és szórakoztatóbbá teszi az egészet. Mindemellett volt benne valami, ami nagyon frusztrált, de nem tudnám megnevezni.

Azt hiszem, erre mondja az angol, hogy not everyone’s cup of tea, de azért érdemes adni neki egy esélyt. Aki a Shaun of the dead-et szerette, valószínűleg ezt is élvezni fogja. 

Már hónapok óta várjuk a The Avengers-t, s a premier közeledtével úgy döntöttünk, megnézzük az előzményeket.

Az öt film közül a 2003-as Hulk-ot emelném ki, mert az egyszerűen szörnyű volt. Én szoktam rossz filmeket nézni, igen, de ez akkor is a legrosszabb filmes élményeim közé tartozott. Ha esetleg valami szuperhősfilm-paródiának szánták volna, egye fene, legyen, de sajnos nem, úgy tűnik, teljesen komolyan gondolták. A színészekkel nem is lett volna olyan nagy baj, de a rendezés és a vágás… A vágási technikák miatt rendesen szenvedtünk, nem is bírtuk rendesen végignézni, kb fél órát átugrottunk.

A Thor, a Captain America és a The Incredible Hulk nézhetőek voltak, az Iron Man 2 meg kissé talán jobb volt a többinél, de lehet, hogy ezt csak a színészek iránti elfogultságom miatt mondom, meg azért időnként vicces is volt, ami sokat segít az ilyen filmeken. 

Továbbra is kíváncsian várom az Avengers-t. 

Nemrég kissé utolért a japánrajzfilm-mánia, ami abból állt, hogy két nap alatt megnéztünk hármat. Aztán azóta sem bírtunk többet, de még néhány tervben van.

Az elsőn (Neko no ongaeshi/The Cat Returns) rengeteget nevettünk. Tényleg rengeteg derülésre okot adó apró részlet van benne.

A másodikat (Gedo senki/Tales from Earthsea) nem igazán értettük. Az egy dolog, hogy a játékidő felénél még mindig nem tudtuk, hogy akkor tulajdonképpen miről is szól a történet, de a végén is maradtak homályos, kérdéses részek.

A harmadik (Kaze no tani no Naushika/Nausicaä of the Valley of the Wind) eléggé idegesítő volt. Főleg a főszereplő miatt, akinek túlzott természetimádatát sehogy sem sikerült átérezni.

Mindenképpen furcsák ezek a japánok. Közben folytatom majd az újabb kedvencek utáni kutakodást, mert ezek valahogy nem kerültek fel a listára. 

Annyit hallottam erről a filmről, ideje volt megnézni végre. Különleges hangulatú alkotás, kár lett volna kihagyni. A zene, a rendezés, a vágások, a színészek mind nagyszerűek. A történet pontosan emiatt kissé háttérbe szorul olyan értelemben, hogy az értékelésnél talán nem az lesz az elsődleges szempont, de nem hiszem, hogy volt olyan néző, akit ez különösebben zavart volna. (Még én is beletörődtem a végébe, pedig nem tetszett, és számomra egy film utolsó percei tönkretehetik vagy éppen “feljavíthatják” az addig rászánt órá(ka)t. Utólag nem tűnt annyira lényegesnek.)

Tipikusan olyan mű, melyben a részletek szépek/érdekesek/stb.

Furcsa film, kissé lehangoló, sok újat tulajdonképpen nem hoz. Azt hiszem, nekem a kelleténél kissé jobban tetszett személyes vonatkozások miatt. Megint csak azt mondhatom, a kategóriájából nem a legjobb.

The scene where Brandon hears his sister sing in the restaurant was shot in real time. James Badge Dale and Michael Fassbender had never heard Carey Mulligan sing before so their reactions were real. The scene was shot at 3 a.m in the morning with cameras focused on all 3 performers at the same time.

Ez egy szomorú film volt titkokról, szeretetről, annak hiányáról, családról. Carey Mulligan mindig meg tud lepni a tehetségével, mindig olyan őszintének tűnik, mintha teljes mértékben átélné, amit eljátszik. Michael Fassbender-ben meg van valami fura, egyszerre vonzó és visszataszító, tökéletes volt erre a szerepre. Érdekes film volt, bár mint mondtam, nem egy vidám élmény, és nem olyasmi, amit moziban akar látni az ember. 

Richie: I wrote a suicide note.
Chas: You did?
Richie: Yeah, right after I regained conciousness.
Chas: Well what does it say? Is it dark?
Richie: Of course it’s dark, it’s a suicide note.

Szeretem a Wes Anderson filmeket. Van egy különleges hangulatuk. Mintha az lenne az üzenetük, hogy az élet a problémák ellenére is szép. Sőt, varázslatos. Nem tudom, lehet, csak belőlem váltanak ki ilyen érzést, de én örülök neki. Jó érzés az.